Volt már viharos Szalagunk, és volt szélcsendes is. Előfordult, hogy még éjszaka befutottunk, de akadt már olyan is, hogy csak másnap este értünk célba. Volt esős, mindenhova kreutzolós, volt árboctörős, na meg volt árvaszúnyogos is. Egyszóval nagyon sokféle Kékszalagot éltünk már át, így együtt.

Az idei Szalag nagy részét a szélkeresgélés tette ki. Csütörtök reggel 9 órakor kis szélben és indokolatlan hőségben vágtunk neki a tókerülésnek. Gondos tervezés ide vagy oda, nem igazán sikerült kipihennünk magunkat. Ennek ellenére nagyon jót rajtoltunk, tiszta pozícióban – már amennyire egy pozíció tiszta tud lenni egy ekkora mezőnyben. A folyamatos leálló szélben létfontosságú volt, hogy a frissülések a lehető legközelebb érjék a hajókat, különben csak a véget nem érőnek tűnő várakozás marad a tűző napon, a magukkal nem bíró motorosok okozta döghullámzásban – ez a téma önmagában is megérne egy külön bejegyzést is, de ezt majd máskor. A szélfürkészésben ezúttal egész ügyesek voltunk, a meteotaktika is bejött, és szerencsénk is volt, így rendre sikerült meglépnünk az ácsorgásból, és magunk mögött hagyni a mezőnyt. Az ilyen látványos, szívmelengető szökéseket persze mindig követi az a rész, amikor a szél leáll, majd hátulról frissül, és a nyakunkba hozza az egész hátrahagyott mezőnyt.

Fotó: Hajó Magazin

A keleti medence első szakasza idén is meghatározó volt, az örökös észak-dél ellentétben próbálta mindenki a legjobb tudása szerint megjósolni, melyik part lesz a nyerő. A már-már rulettjátékra emlékeztető oldalválasztás végül sokak számára orosz rulettként végződött…

Mi északon mentünk, többnyire egészen a partig kihúzva a takkokat, keresve a szelet, figyelve a szélfordulókat. A Paloznaki-öböl magasságában kezdett látszódni, hogy vízközép felé rohamosan csökken a szél, így teljesen a part felé vettük az irányt. Természetesen a szél itt is lement, viszont a bent rekedtekkel ellentétben mi 50 méterről élvezhettük a kikötőt építő cölöpverő robaját, míg félcsomós sebességünkkel, jó félóra alatt elhaladtunk mellette.

Az alsóörsi csücsök is vízválasztó, avagy szélválasztó szokott lenni Kenese felé. A csücsöktől már inkább irányra kell menni Kenese felé. De van, amikor nem… Ismét hangsúlyos szerepet kapott a tó ismerete, a megérzések és persze a szerencse. Mi Kenesét választottuk, de láttuk, hogy az Almádi – Fűzfői-öböl útvonalon körbehajózók tetemes előnyre tettek szert. Végül, ha nem is száguldva, de stabilan 2 csomóval, később már gennakerrel 3 csomóval értük el a kenesei pályajelet 13:50-kor, szerintünk elég jó helyen. Siófok felé sok okosság nincs, menni kell irányra. Sóstóhoz közeledve lelassultunk, és a Kenese környékén ekkor még lengedező szél kezdte a nyakunkba fújni a mezőnyt. Aztán a szél elállt, majd valami leheletnyi keleties frissülés kezdődött, amit elsők között vettünk észre, és elsőként húztunk spinnakert. Persze a spinnakerezést nehéz észrevétlenül csinálni, nem lehet titokban tartani, előbb utóbb mindenütt megjelentek a lassanként kiálló bőszeles lufik – többnyire hátulról.

Szokásos, „örömteli” pillanat, mikor a Dolce Vita már látó- és hallótávolságon belül van… Sáfián Laci ezt ezúttal még meg is fejelte, és telefonon jelezte, hogy közeledik, összedobhatnánk nekik valami vendégváró falatkákat, hiszen nálunk köztudottan jó a catering. Ezután Laci mégis inkább elegánsan beigazított vízközép felé, ahol a spinnakere lefonnyadt, ezzel meghiúsítva a találkozót, amit mi persze cseppet sem bántunk.

Két órán át tartó, 1 csomó alatti vánszorgás után kezdtük meg a rohanást, és 18:10-kor, 3 csomós sebességgel vettük a bóját Siófokon.

A cateringre a Pilsner Úron egyébként valóban nincs panasz! Nyáron a hajón élünk, ami azt is jelenti, hogy zömmel a hajón is étkezünk, sütünk-főzünk, és a hűtőnk természetesen mindig rejt egy-két hideg sört. Az évek során összeszedtünk néhány egyszerű, a hajón akár menetben is gyorsan és egyszerűen elkészíthető receptet, kialakult a főzőcskézés módja, rendje. Családi csapatként többé-kevésbé a fedélzeten is érvényesül a klasszikus munkamegosztási modell, így a kosztért első sorban anya a felelős. A Szalagon persze nincs főtt étel. Hárman vagyunk összesen, mindig minden kézre szükség van, ezért előre betáraztunk jó pár szendvicset – tonhalasat és sajtosat. A gasztronómiai tetőpontot, a konyhaművészeti katarzist, idén a gőzölgő zacskós leves jelentette napnyugta körül.

A csőig ezután viszonylag sima volt az út, az élénkülő szélben gézáztunk (Aliga környéki vitorlás szakkifejezés: hatékony pilinckázás hátszéltengelyen élesedgetve, ejtegetve, falsolgatva), közben pedig egy-két akadémikus halzolást hajtottunk végre, taktikai megfontolásból és szélfordulók okán. Este 7-kor mentünk át a csövön. Előtte azért még adódott némi zűrzavar, mert néhány hajó pánikszerűen irányt váltott és vette a cső bejáratánál kihelyezett bóját. Mi inkább a versenykiírást vettük (ismét) a kezünkbe, hogy magunk megnyugtatására hangosan (ismét) felolvassuk, hogy a tihanyi jel nem pályajel.

A cső után újabb orosz rulett következett: észak vagy dél? Netán középvíz? Hittük is, meg nem is, amit a hivatalos meteorológia állított (egyre kevésbé hittük), de azt biztosra vettük, hogy előbb-utóbb megjön majd az egész napra ígért észak-keleti. Akkor mindenhol jó lesz – gondoltuk. De addig? Ha állunk, akkor biztos utol fog érni megint mindenki. Ha haladunk, akkor csak később. Végül a kapitány úgy döntött, irány a déli part. Mert ahol part van, ott lesz parti szél. Kivéve, ahol nem… De az hol is van? Ez ügyben elő is kerültek Litkey Farkas versenyiskolájának jegyzetei, nem mintha tudnánk a jelenség ellen bármit is tenni…

Idő közben ránk esteledett, és valahol Balatonőszöd környékén meg is jött a parti szél. Először persze rettenet csíkos, kezdődött megint a vadászgatás, de szépen haladtunk. Aztán megjött valami észak-keleti, és láttuk, hogy a vízközépen eddig ácsorgó hajók meglódulnak. Spi fel, megyünk mi is, aztán visszaélesedik, spi le. Ez így ment még egy párszor. Átszerelés spinnakerre, aztán meg vissza, megint spi, jaj túl éles, gennaker kellett volna, szereljünk át, meglesz-e gyorsan, meg hát, de jól megyünk, na ugye…

A felhők mögül lassan előbukkanó telihold káprázatosan világította be a Balatont. Az égitest remek látási viszonyokat teremtett, kívánni sem lehetett volna tökéletesebbet. Olykor szinte már olvasni lehetett volna fényénél a fedélzeten. Közben 5-6 csomóval haladtunk gennakerrel. Az idei Szalag fénypontja volt ez a szakasz, minden értelemben. Pilsner Úr is élvezte a menetet, és mi is nagyon.

Valahol a Badacsony-Fonyód tengely után kezdtük végre megkapni az egész nap ígért észak-keletit, ekkor átszereltünk spire. Előtte már sejtettük, hogy jön a szél hátulról, mert korábban nem láttunk túl sok hajót magunk mögött, de most a sötétben valóságos karácsonyfaizzó nagykereskedésként sejlettek fel mögöttünk az érkező hajók fényei. Eddig tartott a parti széllel szerzett előnyünk. A hátunk mögül frissülő szél már hozza is a nagy nehezen magunk mögött hagyott mezőnyt. Keszthelyig a szél fokozatosan erősödött, a pályajel környékén már 12-16 csomóval fújt. A bójavételünk tiszta volt, mint ahogy az is, hogy kreutzolhatunk hazáig, a valószínűleg egyre erősödő szélben…

A széllel nem volt baj, a hullámzással annál inkább. Pilsner Úr egyáltalán nem szereti a hepehupás vizet, és ezzel nincs egyedül közöttünk. A Szigligeti-öbölben már méretes hullámok vártak. Az egyik ilyen szerencsétlenül elkapott tarajos fejenként jó 50 liter vizet zúdított a nyakunkba. Mentőmellény ugyan volt rajtunk, hiszen annak viselése viharjelzés esetén kötelező, de vízhatlant nem vettünk, hiszen hideg nem volt. Eddig. Sok volt még hátra a befutóig, ezért sebtében lerohantunk átöltözni. Na, ezt a szaladgálást és ruhacserét persze nem úgy kell ám elképzelni, mint ahogy ide le van írva, ekkora szélben és hullámzásban ez közel sem ilyen egyszerű… A lerohanás kívülről nézve inkább tűnhet seggencsúszkálásnak, az öltözködést pedig valószínűleg egy rutinosabb activity bajnok is csak bajosan ismerné fel. Mindenesetre, amint felkaptuk a száraz ruhákat, lereffeltük a grószt. Az orrvitorlát nem cseréltük, a génuát hagytuk fent, a fock túl kicsi lett volna.

Kapitányunk úgy döntött, az északi part lesz a legjobb, odamegyünk, ott egy kicsit nyugisabb a víz, tudunk majd haladni. Így is tettünk, egészen a partig kihúzva a takkokat.

A pirkadat valahol a Badacsony lábánál ért bennünket. A felkelő nap csodálatosra festette a tájat a hegy körül, de ezt most valahogy kevésbé tudtuk értékelni, mint pár órával korábban a telihold érkezését.

Fárasztó menet volt ez. Nem kedveljük, nem is nagyon bírjuk a hullámokat. Erőlködött a rig, és hiába féltettük a vitorlákat, nem reffeltünk jobban, mert úgy meg kevés lett volna a felület. Egyfolytában csattogott a grósz shott klemmje, folyamatosan shottolni kellett a nagyvitorlát. Szépen vittük a hajót, de egyre inkább fáradtunk. Reménykedtünk, hogy lesz ez még komfortosabb, és Zánka után felpörög a szél iránya is. Mivel hárman visszük a hajót, senki sem tudott aludni már több mint 24 órája, így talán érthető, hogy két fordulás között be-bebólintottunk ülve, mint az ingázók a reggeli vonaton. Kivéve a kormánynál… Zánka után valóban felpörgött a szél, tudtuk tartani az irányt Tihany felé. 11 órakor értünk a csőbe, ahol azért még párat kellett fordulni, mielőtt végre mehettünk a befutóra.

Fotó: Hajó Magazin

12 óra 5 perckor futunk be, 27 óra hajózás után, fáradtan, de elégedetten. Úgy érezzük, nagyon jót mentünk. Pilsner Úr hibátlanul teljesített, mindhárman nagyon sokat dolgoztunk, odatettük magunkat, különösebb hibát nem vétettünk. Jó érzéssel pacsiztunk le és öleltük meg egymást a befutó után. A kikötőben remek helyet kapunk. Leszereltünk, elfogyasztottuk jól megérdemelt söreinket – verseny közben sosem iszunk, pláne nem Kékszalagon, még szélcsendben sem – és rövid beszélgetés után be is aludtunk. Valószínűleg éremről álmodtunk, meg dobogóról, meg ilyenek. Ahogy tavaly, meg azelőtt, meg azelőtt…

Nevezéskor a Szalagon induló hajók mindegyike kap egy kék szalagot, amit a hajón jól látható helyre kell elhelyezni a verseny ideje alatt. Az ideivel együtt összesen már 10 ilyen kékszínű szalag lóg otthon, az egyéb regattákon szerzett kupáink és érmeink mellett. Köztük van az a szalag is, ami a törött árbocunk csonkját díszíti, 2007-ből. Az összes Kékszalag, amin eddig részt vettünk, más volt valamiben, mint a többi. Mind-mind másmilyen volt, nem volt köztük két egyforma. Mindegyikre valami más miatt emlékszünk, valami más ragadt meg mindből, mindegyik egy kicsit másképp volt kék, és biztos vagyok benne, hogy ha 50 Kékszalagot élnék meg, az a kéknek ötven különböző árnyalata volna.