A Kékszalagról hazafelé azon kezdtünk el tanakodni, hogy hogyan kezdődött, melyik versenyen is voltunk először. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy hajózni 2000 körül azért kezdtünk el, mert barátaink gyakran vendégül láttak minket hajójukon Balatonaligán, és beleszerettünk a vitorlázásba. Egészen tavalyig egyébként mi is ebben a kikötőben töltöttük a szezont évről-évre. Abban is biztosak voltunk, hogy Pilsner Úr 2003-ban került hozzánk, abban azonban, hogy melyik volt az első versenyünk, hirtelen nem tudtunk dűlőre jutni. Apa szerint valami háziversenyen indultunk először, anya pedig úgy emlékszik, az egykori Uniqa Regattán (korábban Aranysekli, később Balaton Regatta, majd Bahart Regatta) próbáltuk ki magunkat és Pilsner Urat első ízben. Szerintem a Kékszalagon voltunk először, bár én akkoriban még elég kicsi voltam, homályosak, és lehet, hogy tévesek is az emlékeim. Minden esetre bennem az az emlékkép él, hogy a vitorlásversenyzés számunkra a Szalagon kezdődött el, most már több mint 10 évvel ezelőtt. Kettőezervalahányban azért indultunk Európa legnagyobb tókerülő versenyén, mert akkoriban rengeteget túráztunk a Balatonon, és kíváncsiak voltunk, hogy tudjuk-e teljesíteni, végig tudjuk-e egyben csinálni a tókerülést. Végig tudtuk. Ez akkor számunkra legalább akkora örömöt és elégedettséget okozott, mint először áthajózni önállóan a „Csövön”, első Kékszalagunk előtt 4-5 évvel! Ma már persze mosolyogva tekintünk vissza erre az izgatottságra, hiszen rutinos hajósoknak ez kis túlzással olyan, mint átmenni a nappaliból a fürdőszobába, de nekünk akkor hatalmas élményt jelentett. Szóval végigmentünk a Kékszalagon, és azonnal rákaptunk a versenyzés ízére, különös tekintettel apára, aki gyakorlatilag azonnal a vitorlás sport megszállottja lett. Ez természetesen nem csak a versengésben, az erőpróbában, és a rivalizálásban merül ki. A versenyek hangulata, az azokat megelőző készülődés és az őket követő levezetés, a kikötői kocsmákban az elfogyasztott fröccsök mennyiségével egyenes arányban kiszínezett élménybeszámolók, a társaság, az ismerősök és ismeretlenek, és számunkra persze a család együttléte és közös munkája mind-mind hozzáadódik ehhez az élményhez.
Akár így kezdődött, akár nem, abban minden esetre egészen biztos vagyok, hogy a Kékszalag jelentős lépés volt nekünk a versenyzésben. Akkor, kétezervalahányban még az volt a cél, hogy végigcsináljuk, teljesítsük a kihívást, idén pedig már azért mentünk, hogy dobogóra álljunk. Teljesítményünk ezúttal azonban „csak” egy 5. helyre volt elég osztályunkban, a kissé kaotikus, és igen népes Yardstick II, 76 egységből álló mezőnyében. Azért persze nem panaszkodunk, ennek is nagyon örülünk, és reméljük, jövőre még boldogabbak lehetünk majd.
Egy kicsit mindenki az eredményért csinálja, de az eredményen kívül – és sorrendben nem feltétlenül utána – a legfontosabb motiváció még mindig a kihívás, a teljesítmény, a próbatétel. Versenyről-versenyre próbálunk többet nyújtani, próbálunk jobban teljesíteni, mint legutóbb. És még ha az eredményünkön – köszönhetően a Yardstick előnyszámrendszer sajátosságának, és tökéletlenségének – nem is minden alkalommal látszik a fejlődés, mi olyankor is érezni szoktuk, hogy most jól csináltuk, nagyot mentünk, jobbak voltunk, mint a múlt héten, vagy a Kékszalag esetében, mint tavaly. Az idei Kékszalagon pedig tényleg nagyot mentünk, jó verseny volt, nagyon élveztük, nekem eddig ez volt a kedvenc Szalagom – bár ugyanezt gondoltam a legutóbbiról is, meg az azt megelőzőről, meg az azt megelőzőről.
